Joe Shirley elutazását – what a surprise – árulásnak éli meg. Visszafogott vérmérsékletű brit lévén fel sem merül benne, hogy hazatérése után kinyírja az asszonyt, vagy felüljön a repülőre, és az Égei-tengerbe fojtsa, de még csak az sem, hogy kivagdossa asszonya ruháit az előkertbe. Beéri a borongással a konyhában felhalmozódott mosatlan edényhalommal körbevéve, meg a fiának panaszkodással. A fiú kicsit sem rezonál apja megbántottságára, ellenben tesz egy olyan megjegyzést, amely kissé más megvilágításba helyezi az apja szerepét a történetben. Joe pedig egy este azon kapja magát, hogy hangosan beszél a Falhoz. És két hét alatt odáig jut az észhez térésben, hogy virágcsokorral, izgatott mosollyal toporog a reptéren, Shirley-re várva. Aki nem érkezik meg a menetrend szerinti járattal.

Shirley döntése, hogy végleg Görögországban marad, a maga számára is váratlan, de nem meglepő. És nem is túl nehéz, merthogy nincs munkája, már nincsenek kis gyerekei, még nincsenek unokái. Olyan életszakaszban hoz szabad döntést, amiben csak magáért tartozik felelősséggel. Meg közvetetten a férjéért persze, amely érzést épp Joe értékelt le az átléphetőségig, aki eleven társból szótlan és mogorva háziúrrá változott át az évek során, akiből csak a vacsora késése képes mérhető érzelmet kiváltani.

Fogalmam sincs az angol viszonyokról, de élénken el tudom képzelni a reakciókat, ha Shirley úgy lép le otthonról, hogy a férjén kívül otthagy két kiskorú, gondozásra szoruló gyereket is.

Nálunk elterjedt urban legend az elvált nő, aki kifosztja a férjét, és a saját luxus igényeire költi a tartásdíjat, meg a családi pótlékot. Miközben a különbség a férjezett és az egyedülálló anyák családi pótléka között egy-két gyermek esetén tényszerűen 1.500 forint/hó, három vagy több gyermek esetén kemény 1.000 forint. No comment. Tartásdíj pedig vagy jön, vagy nem, de ha jön is, szükségszerűen nagyságrendekkel kevesebb, mint a költségvetésből kieső teljes kereset. És hogy a tartásdíj fizetése mennyire nem józan belátás és alapfokú matematika kérdése errefelé, annak legfontosabb mutatója, hogy a tartás elmulasztása büntetőeljárást maga után vonó vétség. Amely törvényt túlnyomó részben férfiak hozták. Merthogy kilencvennyolc vagy még nagyobb százalékban belőlük állnak a törvényalkotóink. Az megint más kérdés, hogy a nők többsége tisztában van vele, hogy apa elítélése folytán sem jut feltétlenül pénzhez, viszont ez a procedúra kiválóan alkalmas a helyzet további elmérgesítésére.

Olykor, egy-egy kormányzati tényező családról alkotott fogalmának megnyilatkozását  látva-hallva azt gondolom, óriási szerencse, hogy azért az alapvető működése férjnek/feleségnek, apának/anyának (nagyobb részt még) rájuk van bízva. Abban az országban, ahol a nemi erőszak elleni kampányvideót nem a férfiaknak címezik, arra szólítva fel őket, hogy a miniszoknyás, becsípett, de akár a saturészeg, esetleg flörtölő, de aztán mégsem hajlandó nő is egyként tabu, és ezt az üzenetet precízen kiírt büntetési tételekkel nyomatékosítják, hanem a nőknek adnak benne tippeket arra, hogyan kerüljék el, hogy áldozattá váljanak, globális mentális változás akkor lesz, ha piros hó esik.

Valami mégis változik, és ennek egyik jelét a saját szememmel tapasztalom. A napi munkába járás-hazajövetel a tömegközlekedés mellett a lakhelyemül szolgáló utcán megtett bő tízperces sétával is jár. Ezelőtt három évvel, az ideköltözésem idején a szomszédos általános iskola tanulóit elsőstől a végzős kamaszig szinte csak anyukával láttam. Tavaly tűnt fel először, hogy egyre nagyobb számban látok olyan gyerekeket, akiknek a keze apában végződik. Idénre a tudatos számolással átlagolva tízből öt jött ki. A statisztikát átnézve biztosra vehető, hogy nem az özvegy, vagy egyedülálló apák száma duzzadt fel hirtelen, a hétköznapból kiindulva a vasárnapiak is kizárhatók. Marad tehát az a számszerűen mérhető tény, hogy egyre több férfi – munkásruhástól az öltönyös-aktatáskás fazonig – hajlandó legalább ebben a formában részt vállalni a napi rutinból. És nem kénytelen-kelletlen, a gyereket maguk után húzva, rohanva, a kapun bedobva tudják le, hanem odahajolva, puszit adva, megölelve, szép napot kívánva. Tényleg szívet melengető látvány. A cukiságfaktoron felül azért is, mert pontosan az ilyen mikroszintű változások képesek idővel rendszerszintűeket generálni.

Ma már alap, hogy szerelemből megyünk férjhez/nősülünk, ennek jegyében alapítunk családot. Megvetéssel vagy értetlenséggel szokás szemlélni az olyan házasságokat, amelyek kimondva (vagy kimondatlanul, de nyilvánvalóan) érdekből köttetnek. Pedig nem az a lényeg, hogy mi magunk képesek lennénk-e ilyen formációban élni (vagy kereslet híján nincs rá lehetőségünk), hanem a működésmód. Mert ha a párkapcsolatot olyan hosszú távú befektetésként fognánk fel, amelynek a megtérülése elemi érdekünk, akkor pont úgy vigyáznánk rá, ahogy a pénzünkre.

Nemhogy nehezen, hanem egyáltalán nem emészthető tény, hogy az életünk minden területén képesek vagyunk nagy általánosságban a józan ész mentén működni, kivéve a párkapcsolatunkat. Az evidens, hogy az ember nem állít kisbaltát az elromlott mosógépbe, nem robbantja fel a házát, ha megrogynak a nyílászárók, nem veri péppé a csöpögő csaptelepet. Akkor sem, ha átmenetileg elborítja a düh miattuk. Mert nem ellensége saját magának. Humán vonatkozású megfelelője: nem szurkálja halálra a kutyáját, nem dobja ki az emeletről, nem erőszakolja meg, nem használja ki napi szinten. Azzal a nővel, akit „szeret”, mégis képes megtenni.

(Azoknak, akik most rutinosan felháborodnak, hogy „de hát ez durva általánosítás”, és „nem minden férfi ilyen”, és az „egyensúly kedvéért ejtsünk már szót az erőszakos nőkről is”, üzenem: egyensúly meg általánosítalanítás (van ilyen szó?) majd akkor lesz, ha a reggeli híradásokban a családon belüli erőszaknak áldozatul esett férfiak száma eléri a nőkét, és a bántalmazó feleségük elől gyerekeikkel menekülő szülők számára apaotthonok nyílnak. És  természetesen minden gondolkodó ember tudja, hogy a gyilkosok, nemi erőszak elkövetők, bántalmazók vannak kisebbségben. Szerencsére. Pont ezért nem tört még ki a nők által önvédelemből indított, bolygószintű háború. Meg azért, mert a lokálisak által okozott kármentés és újjáépítés is általában rájuk van tolva. Meg azért, mert – földrésztől és történelmi kortól függetlenül – esélyük sem volt beleszólni olyan döntésekbe, amiknek a következményeit ettől függetlenül viselniük kellett.)

Pszichológiai alapvetésként szokás értelmezni azt, hogy a nők és a férfiak másképp működnek, lásd evolúciós vadászat és kunyhóépítés vs. bogyószedés és utódgondozás. Azt a tényt általában elegánsan elmismásolják, hogy a jelenkorban egészen pontosan nulla az elejtendő mammutok száma, elsöprő számban a lakhelyet sem maga a családfő építi fel. Mivel erretájt a fizetések többsége sem úgy van kalibrálva, hogy egy jövedelem fedezze két-három ember megélhetését, a nő pénzkeresőként is éppúgy kénytelen helytállni, akár a férje. Olykor átmenetileg helyette is. A közgondolkodás mégis teljes egészében a feleségekre/anyákra tolja a családi élettel járó minden terhet-nyűgöt. Ők az okai, ha a gyerek rosszul tanul, ha drogozik, ha a család összjövedelme épp csak túlélésre elég, de még annak is, ha apa iszik, vagy félrelép. Mert nyilván ő nem volt nyolc vagy több órai munka, bevásárlás, gyerekkel-leckével foglalkozás, mosás-teregetés, vacsorafőzés után elég határozott és/vagy szexi.

A statisztika számai szép hazánkban azt mutatják, hogy Kovácsné akkor is üzembiztosan besokall és hetven százalékban ő kezdeményezi a válást, ha soha egy pofon vagy durva mondat nem találta el. Pontosan tudja, hogy anyagilag biztosan nem lesz fáklyásmenet egyedülálló anyának lenni. Mégis elrepíti a bontó ítéletig az a vágy, hogy legalább annak a terhét letegye, aki napi szinten elvárásokat támaszt felé, megítéli, cserben hagyja, megcsalja, a kompetenciáját vagy a nőségét minősítgeti.

Mérhető tendencia, hogy a férfiak hajlamosak összeomlani a válás után. A nők viszont felszabadultabbak lesznek, annak ellenére, hogy pont úgy tele van a kezük munkával, a fejük meg felelősséggel a gyerekeik iránt. Vajon mikor fog feltűnni, hogy ennek egyetlen logikusan levezethető oka az, hogy egészen a nagy bummig egyedül görgették az elvileg kétszereplősre méretezett feladatgömböcöt? Nemigen látok más magyarázatot arra, miért választják könnyebb szívvel a válással járó, többnyire súlyos anyagi visszaesést a maradásnál, mint azt, hogy még így is megéri.

Az embert optimális esetben élete első napjától körbeveszi egy harmonikusan működő család, ahol alapélménye, hogy a szeretetet a létezése jogán kapja. Vannak persze felé támasztott elvárások és betartandó illeszkedési normák, de mindezek mögött-alatt ott a biztos tudat, hogy önmagáért szeretik. Ezzel az érzelmi háttérrel mi mást is várhatna a párkapcsolatától, mint ugyanezt a magától értetődő szeretetet? Hiszen eddig minden arról szólt, hogy azért kapja, mert nőtt két szép szeme a fejébe. Éppen ezért identitásgyilkos érzés idővel azzal szembesülni, hogy az ő valamilyensége már nem vonzó, hanem kritika tárgya, vagy egyenesen teher. Annak pedig, aki intézetben nő fel, vagy olyan családból érkezik, ahol nem volt alapértelmezett az ő szeretése, a szülők békés egymás mellett élése, igazi tragédia. Mert neki nem öntudatlanul hozott, hanem teljes szívből akart vágya, hogy szeretve legyen. És ezért szinte mindenre hajlandó. Belőlük lesznek nagy számban a bántalmazást tűrő, Stockholm-szindrómás feleségek, a család napi működésével járó minden munkával magukra hagyott, túlhajszolt anyák, a béke kedvéért végletekig alkalmazkodó, lesajnált, majd törvényszerűen kisemmizett papucsférjek. És ezek itt csak a rendszerszintű okok. Az egyedi történetek nyilván sokszínűbbek.

Mindegy, hogy az ember a szeretettség magaslatából vagy a szeretetlenség mélységéből indult-e el megtalálni élete párját, teljesen biztos, hogy gyerekként ugyanazokat a meséket kapta útravalóul, amiknek az utolsó mondata túlnyomórészt a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” volt. Ezekben a mesékben a lányok széplenek, a fiúk meg bátrak és furfangosak. És persze pont ott érnek véget, ahol a házasság elkezdődik. Mégis hogyan festene Hamupipőke története, ha asszonyként a herceg agyára megy az örökös takarítással? Vagy Rómeó és Júlia élete tíz évvel azután, hogy valahogy mégis összeházasodtak, és az érzelmeiket túlpörgető szülői tiltás híján épp egymást kergetik tőrrel és méregpohárral?

Mégis ezeket meséli esténként a ténylegesen felpofozott, vagy csak szavakkal vert Kovácsné is a lányának. Pedig ha tényleg jót akarna neki, arról mesélne, mi tehet azért, hogy sose legyen belőle Kovácsné.

E blog keresztanyja, Shirley Valentine a szó klasszikus értelmében nem volt bántalmazott. Joe sosem verte meg, feleségéhez intézett ritkás mondatai sem voltak túl bántóak, épp csak elváróak és a hierarchiát kijelölőek. És még meg is szeppent kissé, amikor véletlenül Shirley öléig sikerült röptetnie az elutasított vacsorát. De arra minden további nélkül feljogosítva érezte magát, hogy kinyilvánítsa, ő márpedig nem utazik, sem Görögországba, se sehová, soha. És nyilvánvalóvá volt téve, hogy mivel ő nem utazik, Shirley sem fog. Merthogy Joe-nál volt a család minden anyagi erőforrása, ő rendelkezett felette. A felesége tőle függött anyagilag. Ennek a függésnek az evidenciaként kezelése, a „nem rendeltetésszerűen” működő feleség megrendszabályozására használása is bántalmazás. Ami épp úgy fájhat, mint egy pofon.

Ahhoz, hogy Shirley visszaszerezze érzelmi önállóságát, és megteremtse az anyagit, egészen Görögországig kellett elszöknie. De egyedül, a barátnőjétől ajándékba kapott utazás lehetősége és a vele közös nyaralás bátorító tudata nélkül sosem jut ki az otthonából. Akkor még évekig működhet megbízható háztartási robotként, amíg be nem burkolja a teljes némaság és depresszió. Vagy egyéb alternatíva híján ki nem hal a házasságából.

A párosodás alapösztön. Az viszont tanult viselkedés, hogy hosszú távon párban képzeljük el az életünket.

Mi lenne, ha egy újszülöttet minden étkezés, pelenkázás, fürdetés alkalmával más személy látna el? Ha felnőtt koráig sosem látná kétszer ugyanazt az arcot? Ha kihagyná az óvodát, magántanuló lenne, nem járna közösségbe, az utcán sem közlekedne, nem látna tévét, nem hallaná a klasszikus esti meséket? Ha a barátság, szerelem, szeretet szavaknak legfeljebb csak a jelentését ismerné, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket nem tapasztalná meg? Kifejlődne-e benne a kötődésre való képesség ilyen körülmények között? Egyáltalán a kötődés iránti vágy? Ép lelkű emberré fejlődne, vagy főszereplőjévé a „Hogyan neveljünk pszichopatát” című bestsellernek? A belénk nevelt választ ismerjük. De biztos, hogy tényszerű az a válasz?

Persze alap, hogy emberekkel nem kísérletezünk. Elvileg. Gyakorlatilag állandóan ezt tesszük, magunkkal is, másokkal is. Mi egyéb lenne a házasság vagy együttélés, ha nem önként vállalt kísérlet? Két kifejlett fehér egér összezárva egy dobozban, hétfőtől mindörökké.

A puding próbája az evés. De honnan tudhatnánk előre, hogy ha ez az étlap egyetlen választható fogása, akkor ízleni is fog minden alkalommal? Mit kezdhetünk azzal, ha nekünk tíz év múltán is ugyanolyan élvezet a fogyasztása, a párunknak meg nem? Ha eleinte lelkesen ette velünk együtt, később már elfanyarodott arccal nyammogta, végül a sokadik számon kérés után – de hiszen nekem ízlik, akkor neked miért nem?! – demonstatíve lehúzta a klotyón az egész dobozt, arra nagy százalékban nem az a reakció, hogy megkérdezzük: oké, egérkém, mondd, mit ennél szívesebben?, majd a válasz birtokában eldöntjük, akarunk-e átállni mi is a sült szalonnára vagy sem, hanem azt érezzük, hogy becsapott minket, elhitette, hogy szereti a pudingot, de közben alattomban szalonnára vágyott! A puding lehúzását nem egy hiba korrigálásának, a nem működés belátásának éljük meg, hanem árulásnak, bűnnek, akkor is, ha mi magunk is tikkeltünk már evés közben. Hiszen körülöttünk is mindenki ezt eszi, ez a normális. És ha telítődött a szervezetünk, arra is van recept: romantikus hétvége kettesben, pudinggal színültig töltött jakuzzival. Hiszen biztos csak elfáradtunk, fel kell töltődnünk, és aztán újult erővel kanalazhatunk tovább!

Eszünkbe sem jut számon kérni, ha valaki nem elég okos egy diploma megszerzéséhez, a nyelvvizsgához, nulla az affinitása az autóvezetéshez, vállalkozás létrehozásához, a számítógépes programozáshoz, nem szereti az operát, képtelen végigolvasni a Háború és békét, fél a repüléstől, nem tud gitározni. Annál is inkább, mert mi magunk sem tudunk. Azt viszont csípőből tudjuk megszakérteni, ha valaki nem bizonyul jó férjnek/feleségnek. Teljesen mindegy, hogy menet közben látja be, hogy neki ez nem megy, vagy simán belefárad, elfásul, már csak zombi üzemmódban működik, vagy ellenkezőleg: a sztatoszféráig repíti egy új szerelem, ilyenkor jönnek a sztereotip „de hát ezt vállaltad, felelős vagy a családodért, mi lesz a gyerekekkel, a házzal, a hitellel?” kérdések, a kész receptek a megoldásra vagy beletörődésre, a dohos szagú „másnak sem jobb”… Megoldáskeresés vagy szimpla tudomásul vétel helyett puding tonnaszámra, amivel amúgy is torkig telt a szerencsétlen fehér egér.

Az a doboz, amiben olyan egerek laknak, akik életük végéig tudják – erőfeszítés nélkül – szeretni egymást, ritka, mint a lottó ötös. Az is, amiben képesek a szokványostól eltérően alakítani az együttműködésüket, ha „normálisan” már nem megy, és elég bátrak is beleharapni a feléjük meresztett mutatóujjakba. A többieknek maradnak a minden napi puding többnyire kudarcos ízesítési kísérletei, vagy a mérgezéses tünetek megadással viselése. 

Carter elméleti asztrofizikus és katona, századosi rangban. Kitalált karakter egy amerikai sci-fi sorozatban, amiben egy idegen civilizáció által épített kapun keresztül távoli bolygókat fedez fel egy csapattal. Az egyik ilyen küldetés során olyan világba érkeznek, amit a cirka ezer évvel ezelőtti földi mongol törzsekhez hasonló népek laknak. Már a megérkezéskor konfliktusba keveredik, miután megmentenek egy fiatal férfit, elkergetve az őt üldöző kutyákat néhány pisztolylövéssel, majd Carter azzal szembesül, hogy először a potenciális kutyaeledel akad ki, amiért ő is férfiruhát visel és beszél, majd a vágtatva érkező rokonai célozzák meg a nyilaikkal ugyanezért. A helyzetet a fiú apja, egyben a törzs főnöke menti meg, aki a Szellemek útmutatásából idézve arra jut, hogy ha egy nő életet ment, az övé sem vehető el, akkor sem, ha megsértette a helyi törvényeket.

A folytatásban Carterre a helyi szokásnak megfelelően női ruhát és az arcát nagy részben takaró fátylat adnak. Kénytelen eltűrni, mert csak így ismerhetik meg ezt a civilizációt, és ebben az öltözetben még a törzsfőnök is szóba áll vele, persze csak a sátrában. Az asszonyok amúgy a férfiaktól elkülönített, takarókkal körbevett területen végzik a napi teendőiket, és az arcfátyol nélkül nem léphetnek ki onnan. Többnejűség és vasszigor van, az asszonyok egyszerre megölhető rabszolgák és vagyontárgyak.

Cartert az éjszaka folyamán elrabolja a törzsfőnök fia (akit megmentettek a kutyáktól). Kést szegez a torkának és megkötözi a több réteg ruhában mozogni is képtelen, nadrághoz-egyenruhához szokott nőt. Lóra ülteti és elviszi egy másik, ellenséges törzs főnökéhez. Útközben derül ki, hogy Cartert cserealapnak szánja a főnök lányáért, akivel szerelmesek egymásba, de akiről a törzsi ellentétek miatt nem is álmodhat. Az alku azonban nem jön létre, a törzsfőnök aranyat vagy gyors halált kínál az egzotikusan kék szemű, szőke hajú nőért, de a lányát nem adja. Carter magára marad, és kezdetét veszi az engedelmes asszonyá való betörése. A vége persze saját erőből kiszabadulós happy end, szükségszerűen, mivel ez még csak az első évad egyik epizódja volt.

Ebben a részben volt két kulcsmondat. Az egyiket a Cartert megvásároló törzsfőnök mondta ki: „A Szellemek vezettek ide, hogy megtanulhasd, milyen nőnek lenni.”

Carter először is azzal szembesül, hogy az eszével és katonai erényeivel kivívott rangja ebben a világban nem jelent semmit. Csak az érte kifizetett ár tartja vissza a törzsfőnököt attól, hogy hirtelen haragjában megölje, mert túl öntudatos, túl erős még kiszolgáltatottan is. És persze eljön a pillanat, amikor Carter látszólag behódol, hogy életben maradhasson, amíg a csapata rátalál és kiszabadítja. És az a pillanat is, amikor felelősséget vállal a törzs többi asszonyáért, átmeneti sorstársaiért, akikre az ő szökési kísérletének megtorlásaként korbácsolás vár. Carter valóban megtapasztalja a saját bőrén, milyen lehetett nőnek lenni akár a  saját bolygóján is, Dzsingisz kán korában.

A másik mondatot a csapatot vendégül látó törzsfőnök mondja ki arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem lehet változtatni a régi törvényeken: „Mert (így) még a legszegényebb férfi is főnök az asszonyai közt.”

Azt gondolom, ez a valaha volt leglényeglátóbb mondat a patriarchátus leírására.

M. panaszkodik. Otthon van a féléves babájával. A férje dolgozik, mégis ő főz általában, mert szereti csinálni, kikapcsolódik tőle. Ugyanígy nem okoz gondot neki a mosogatás, takarítás, vagy a baba fürdetése, pelenkázása sem. Mindezt M. is elvégzi természetesen, naponta többször is, és ő kelt fel az első három hónapban a hasfájós, most meg a fogfájós bébihez.

M. elcsípte a múltkor az anyósa néhány mondatát a fiához, ami kb. úgy szólt, hogy miért vállal ennyi mindent magára, miért nem hagyja a feleségére a házimunkát és a gyerek körüli teendőket, és pihen többet? Hallotta a férje válaszát is, hogy neki ez nem fáradság, szívesen csinálja. Ekkor már tudta azt is a munkahelyről hozott történetekből, hogy ott is visszatérő motívum a kérdés, ha a férje elmeséli, mit alkotott tegnap vacsorára: „A feleséged nem tud főzni?”

M. nem érti az anyósát, aki az élettörténetét nézve simán lehetne vérfeminista. Az a nő, akiről csontig marta le a húst a házassága az önbecsülésével együtt, majd seperc alatt lett magára hagyva egy másik nő miatt két gyerekkel és minden fizetendő hitellel, lehetne akár büszke is a fiára. Mégsem az. M. példaképnek látja a férjét, aki inspirálóan hathatna a többi férjre és apára, mégis azzal kell szembesülnie, hogy sajnálni való furabogárnak tartják.

M. lát elég példát a környezetében ahhoz, hogy tudatában legyen: szerencséje van a párjával. És nem is lenne baja azzal, ha ezt hallaná vissza. De ezt a lázítást, oltogatást, amit a férje kap, nem érti. Mégis mi kára van abból az anyósának, a kollégáknak, ahogyan ők berendezték az életüket? Mert ha az anyósa szavait be is tudja a fiát féltő anya érzéseinek, azt végképp nem érti, a kollégák honnan veszik a bátorságot az ő kérdésbe burkolt minősítéséhez. Nem érti, miért evidens elvárás az, hogy mindent egymaga végezzen el a háztartásban, pláne a gyerek körül, akit közösen vállaltak?

M. azzal együtt értetlen és elkeseredett, hogy neki nem kell tartania attól, hogy egy vita végén megkapja azt a mondatot, amit például a szintén kisgyerekes barátnője sűrűn hall a férjétől: én tartalak el. Azaz kuss legyen, mert rám szorulsz a kölökkel együtt, és amíg így van, én mondom meg, hogyan működj. Már nem próbálja a stresszre és az alkoholra fogni ezt a mondatot, ami annyiszor hangzik el, ahányszor ő kér vagy kifogásol valamit. Már nem gondolkodik azon, hol van ebből a refrénből a szeretet, az ő tisztelete és egy mikroközösség teljes jogú tagjának tekintése. Azon sem, létezett-e valaha valamiféle szeretet iránta, mert erre egyértelmű a válasz. Tudja jól, hogy a hangnem akkor sem változik, ha majd visszamegy dolgozni. Mert most sem a pénzről szól, hanem a hatalomról.

Menekülő útvonalat épít tehát, összeszorított foggal. És ha végig viszi, szembesülhet majd a szemrehányással, hogy felrúgta azt a „szép” családot. Mert hát egy nőnek az a legfontosabb, nem? Az ő dolga összetartani, akkor is, ha kiszolgáltatott és bántalmazott lesz benne, senkit sem érdekel, hány réteg bőrt veszít el közben, milyen mintát kapnak a gyerekei. Csinálni köll, mert csak. Ez a szokás. Tessék rendesen funkcionáló Kovácsnénak lenni, és nem drámázni indulatból odavágott, sörszagú mondatokon. Meg aztán mi az az egy-két pofon? A legjobb helyeken is elcsattan néha, nem? Na ugye.

Shirley Valentinet nálunk Kovács Istvánnénak hívják. Élhetne épp oly eseménytelen, kiszámítható életet, mint angol megfelelője, miután a gyerekek kirepültek, és kettecskén maradtak Joe-val. Shirley napi rutinja a bevásárlás, a ház rendben tartása, némi csevegés a szomszédasszonnyal, vacsorafőzés, közben egy pohárka bor, és persze a beszélgetés Fallal. De Kovácsné ezen az éghajlaton nemigen teheti meg, hogy háztartásbeli eltartott legyen. Ő pénztáros a TESCO-ban, ápolónő, hivatalnok, takarítónő, pedagógus, könyvelő, elsöprően nagy százalékban. Valamint gyakorló anya és feleség. Mindazt elvégzi napi szinten, amit Shirley, plusz nyolc vagy több órában egy munkahelyen dolgozik is. Esélye sincs hirtelen felindulásból vagy alapos megfontolás után kint ragadni egy görög szigeten, mert el sem jut odáig. Nem iszik bort vacsorakészítés közben, mert utána még várja a lecke- és iskolatáska ellenőrzés, ágyazás, vasalás, rendrakás, fürdés, etcetera. És nem beszélget fallal, mikrosütővel, mert ha néhány pillanatra magára maradhat, élvezi a csendet. Meg aztán élénken el tudja képzelni apjuk arcát, amint rajtakapja őt a tapétához intézett csevely közben.

Kovácsné igyekszik normálisan élni, és nem szétesni idő előtt, annál is inkább, mert a szétesése időpontját sem bízzák rá. Amíg a gyerekei fel nem nőnek, az ura meg nem hal, vagy le nem lép a normalitásból, amíg idősödő szülei rászorulnak, amíg vigyáznia kell az unokákra, Kovácsnénak muszáj ép eszénél és a korától elvárható kondícióban maradnia. Aztán pedig illik rövid betegség után csendesen elhunyni, nem ám hosszan tartó agóniával és rászorultsággal szomorítani hozzátartozóit és a nyugdíjkasszát.

Nem tudhatom, Kovácsné elgondolkodik-e azon, legalább élete utolsó perceiben, hogy elégedett lehet-e az életével? Egyáltalán ezt az életet akarta-e, vagy csak úgy hitte, ez a dolgok rendje, az ember születik, felnő, férjhez megy, gyereket szül-nevel, unokát pátyolgat, így szerezve magának legalább egy nemzedéknyi halhatatlanságot? És milyen életet kíván Kovácsné a lányának, fiának? Szeretné-e, ha a fia olyan lenne, mint a férje? Boldog-e attól, hogy a lányát bevitte dolgozni a TESCO-hoz, aki a biztos munkahely birtokában immár összerakhatja az esküvő árát ifjabb Kováccsal?

Nem látok bele a Kovácsnék fejébe. De látom az arcukon a fáradtságot, a formátlanodó testüket, az idő előtt elhasználódott izületeik miatti fájdalomrándulást az arcukon. Látom mögöttük a rájuk váró szennyeshalmot, teli mosogatót, a kedvenc pólójának kimosását még kikövetelő kamaszt, apjukot arccal a tévének, az állandó szolgálatot kérem és köszönöm nélkül.

Lehetséges, hogy Kovácsné ma is, huszon-harminc év házasság után töretlen szerelemmel szereti a férjét. Lehet, hogy a férje ugyanígy szereti őt. Abba a szeretetbe el lehet bújni, erőt lehet belőle meríteni, az képes szivárványosra festeni egy amúgy seszínű életet, és az elvesztésébe bele lehet halni. De mi van a szeretetlen Kovácsnékkal? Őket addig viszi a lendület, amíg muszáj, mert szükség van rájuk. És ha megállnak végre, gyorsan meg is halnak.

Ha Kovácsné vallásos, még bízhat abban, hogy a mennyben előkelő helyet és kiszolgálást kap kárpótlásul. De tartok tőle, hogy ha Hermész Triszmegisztosznak igaza volt, akkor az „ahogy fent, úgy lent” elv szerint ott is ugyanaz várja, mint amit idelent hagyott.

Hány év csend lenne képes regenerálni huszonhat évnyi állandó zajt és készenlétet? Relatív csend persze. Mert az a tökéletes, mély csend, ami gyógyítani képes, ebben a városban legfeljebb percekre adatik meg. Még enyhe idő van, nyitva vannak az ablakok, tisztán hallom a földszinten lakó gondnok minden szavát. Földsüket szegény, ezért alaphangon is úgy bőg, mint egy óceánjáró ködkürtje. Viszont kommunikatív. Ha nem valamelyik lakóval, akkor a feleségével beszélget, vagy az esti híradót kommentálja, túlharsogva a kakaóra nyomott hangerőt.

A felettem lévő lakásban fiatal lány lakik. Nemrég láttam elmenőben a körfolyosón, max. ötven kiló lehet. Látatlanban megesküdtem volna, hogy legalább egy mázsa, és ólomból van a papucsa. Valami hihetetlen módon tud dübörögni té és tova lakásszerte, olyan tempóban, mintha az életéért futna. És mindezt következetesen este kilenc után kezdi, ajtóvagdosással, edénycsörömpöléssel, túl- vagy alultömött, de minden alkalommal födémrengetve centrifugázó mosógéppel tarkítva, hajnalig. Tegnap éjfél magasságában megelégeltem, hogy harmadszor ránt ki az alfa állapotból, lemásztam a galériáról, elővettem a szerszámos dobozból a kalapácsot, majd visszakúsztam, és megkínáltam a plafont egy sorozattal. Csend lett, két egész percig tartó, áldott csend. Gondolom, ennyi ideig meredhetett a padlóra, amíg összerakta magában, hogy vagy létrára másztam, vagy dühömben felrepültem a négy méterre lévő mennyezetig. Aztán persze újra mozgásba lendült, de legalább némileg halkabban. A kalapács azért ott marad az ágy mellett.

Jobb oldali szomszédaim az Italian Family. Persze nem olaszok, fogalmam sincs, mifélék lehetnek. Mássalhangzókkal túlzsúfolt, szláv hangzású nyelven veszekednek, gyakorlatilag megállás nélkül. Magyarul is perfektek, úgyhogy eldönthetetlen, ez az anyanyelvük, vagy a másik, amelyiken a vitáikat próbálják rendezni. Általában a nő kezdi az ordítást, a pasas egy darabig csendben van, aztán elbődül, és onnantól interaktívosat játszanak, egészen addig, amíg fel nem hangzik egy tisztán beazonosítható tenyércsattanás. Onnantól Apa hallgat, Anya bőg. És feszültség levezetésként porszívózik. Teljesen mindegy, hogy este tizenegy óra van, vagy hajnali fél öt. Ha esetleg véletlenül átaludtam volna a családi dráma legfrisebb epizódját, a takarító eszköz visító hangjára biztosan felriadok.

Egy ilyen éjszakai terápiás pormentesítésre ébredve jutott eszembe Shirley Valentine, a középkorú angol háztartásbeli anya és feleség, aki egy görögországi nyaralás alkalmával számot vetett az életével, majd úgy döntött, legalább a maradékot visszaveszi, és úgy éli le, ahogy neki jó. (Nem mesélem el a filmet, nézd meg, fent van a Youtube-on.) És elgondolkodtam: vajon mi tartja vissza ezt a fiatal, harminc év körüli nőt attól, hogy itthagyja Apát és a viták végére pontot tevő tenyerét? Vagy fordítva: mi tartja vissza Apát attól, hogy egy rapid csomagolás után örökre rávágja az ajtót Anyára? Mert ennél még az egyedüllét is méltóbb állapot lenne. Már persze a válaszfal innenső oldaláról nézve. Osztani való gyerekük, kutyájuk nincs, a lakást bérlik. Lehet ez valamiféle perverzió? De ha a szexuális életük feldobásához/szinten tartásához van szükség a permanens feszülésre, Anya miért a porszívót veszi kézbe következetesen?

Lehet, hogy Anya és Apa csapásnak élné meg a szakítást. Amúgy igazuk van. Ezen a tájon manapság házasnak, gyerekesnek, fehérnek és minimum középosztály-belinek illik lenni. Illik kerülni a szingliséget, a válást, a gyermektelen létet, az azonos neműhöz vonzódást. Illik olyan mintaszerűen élni, mint a reklámfilmek boldogan mosolygó családjai. Nem illik összeszámolni, egy hét alatt hány híradóban vezető hír egy aktuális vagy volt párja által lemészárolt nő, vagy a pár másodpercre feltámasztott emléke, amíg alany lesz a gyilkosát sújtó ítéletről szóló mondatban. Illik félni a magányt, elkerülni akár bántalmazó, méltatlan vagy épp csak porba fúlt, levegőtlen kapcsolattal.

Shirley Valentine papírforma szerint nem volt egyedül. A férje vacsoráját készítette, őt várta haza. És közben a Falhoz beszélt, aki értőn hallgatta. Őt a társas magányból ragadta ki egy váratlan, amúgy hites ura által megtiltott utazás. És persze volt része szexben is, egy autentikus görög őslakossal. (Ha már szabadulunk felfele, csináljuk rendesen!) De nem emiatt ragadt a Földközi tenger partján.