A párosodás alapösztön. Az viszont tanult viselkedés, hogy hosszú távon párban képzeljük el az életünket.

Mi lenne, ha egy újszülöttet minden étkezés, pelenkázás, fürdetés alkalmával más személy látna el? Ha felnőtt koráig sosem látná kétszer ugyanazt az arcot? Ha kihagyná az óvodát, magántanuló lenne, nem járna közösségbe, az utcán sem közlekedne, nem látna tévét, nem hallaná a klasszikus esti meséket? Ha a barátság, szerelem, szeretet szavaknak legfeljebb csak a jelentését ismerné, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket nem tapasztalná meg? Kifejlődne-e benne a kötődésre való képesség ilyen körülmények között? Egyáltalán a kötődés iránti vágy? Ép lelkű emberré fejlődne, vagy főszereplőjévé a „Hogyan neveljünk pszichopatát” című bestsellernek? A belénk nevelt választ ismerjük. De biztos, hogy tényszerű az a válasz?

Persze alap, hogy emberekkel nem kísérletezünk. Elvileg. Gyakorlatilag állandóan ezt tesszük, magunkkal is, másokkal is. Mi egyéb lenne a házasság vagy együttélés, ha nem önként vállalt kísérlet? Két kifejlett fehér egér összezárva egy dobozban, hétfőtől mindörökké.

A puding próbája az evés. De honnan tudhatnánk előre, hogy ha ez az étlap egyetlen választható fogása, akkor ízleni is fog minden alkalommal? Mit kezdhetünk azzal, ha nekünk tíz év múltán is ugyanolyan élvezet a fogyasztása, a párunknak meg nem? Ha eleinte lelkesen ette velünk együtt, később már elfanyarodott arccal nyammogta, végül a sokadik számon kérés után – de hiszen nekem ízlik, akkor neked miért nem?! – demonstatíve lehúzta a klotyón az egész dobozt, arra nagy százalékban nem az a reakció, hogy megkérdezzük: oké, egérkém, mondd, mit ennél szívesebben?, majd a válasz birtokában eldöntjük, akarunk-e átállni mi is a sült szalonnára vagy sem, hanem azt érezzük, hogy becsapott minket, elhitette, hogy szereti a pudingot, de közben alattomban szalonnára vágyott! A puding lehúzását nem egy hiba korrigálásának, a nem működés belátásának éljük meg, hanem árulásnak, bűnnek, akkor is, ha mi magunk is tikkeltünk már evés közben. Hiszen körülöttünk is mindenki ezt eszi, ez a normális. És ha telítődött a szervezetünk, arra is van recept: romantikus hétvége kettesben, pudinggal színültig töltött jakuzzival. Hiszen biztos csak elfáradtunk, fel kell töltődnünk, és aztán újult erővel kanalazhatunk tovább!

Eszünkbe sem jut számon kérni, ha valaki nem elég okos egy diploma megszerzéséhez, a nyelvvizsgához, nulla az affinitása az autóvezetéshez, vállalkozás létrehozásához, a számítógépes programozáshoz, nem szereti az operát, képtelen végigolvasni a Háború és békét, fél a repüléstől, nem tud gitározni. Annál is inkább, mert mi magunk sem tudunk. Azt viszont csípőből tudjuk megszakérteni, ha valaki nem bizonyul jó férjnek/feleségnek. Teljesen mindegy, hogy menet közben látja be, hogy neki ez nem megy, vagy simán belefárad, elfásul, már csak zombi üzemmódban működik, vagy ellenkezőleg: a sztatoszféráig repíti egy új szerelem, ilyenkor jönnek a sztereotip „de hát ezt vállaltad, felelős vagy a családodért, mi lesz a gyerekekkel, a házzal, a hitellel?” kérdések, a kész receptek a megoldásra vagy beletörődésre, a dohos szagú „másnak sem jobb”… Megoldáskeresés vagy szimpla tudomásul vétel helyett puding tonnaszámra, amivel amúgy is torkig telt a szerencsétlen fehér egér.

Az a doboz, amiben olyan egerek laknak, akik életük végéig tudják – erőfeszítés nélkül – szeretni egymást, ritka, mint a lottó ötös. Az is, amiben képesek a szokványostól eltérően alakítani az együttműködésüket, ha „normálisan” már nem megy, és elég bátrak is beleharapni a feléjük meresztett mutatóujjakba. A többieknek maradnak a minden napi puding többnyire kudarcos ízesítési kísérletei, vagy a mérgezéses tünetek megadással viselése.