Carter elméleti asztrofizikus és katona, századosi rangban. Kitalált karakter egy amerikai sci-fi sorozatban, amiben egy idegen civilizáció által épített kapun keresztül távoli bolygókat fedez fel egy csapattal. Az egyik ilyen küldetés során olyan világba érkeznek, amit a cirka ezer évvel ezelőtti földi mongol törzsekhez hasonló népek laknak. Már a megérkezéskor konfliktusba keveredik, miután megmentenek egy fiatal férfit, elkergetve az őt üldöző kutyákat néhány pisztolylövéssel, majd Carter azzal szembesül, hogy először a potenciális kutyaeledel akad ki, amiért ő is férfiruhát visel és beszél, majd a vágtatva érkező rokonai célozzák meg a nyilaikkal ugyanezért. A helyzetet a fiú apja, egyben a törzs főnöke menti meg, aki a Szellemek útmutatásából idézve arra jut, hogy ha egy nő életet ment, az övé sem vehető el, akkor sem, ha megsértette a helyi törvényeket.

A folytatásban Carterre a helyi szokásnak megfelelően női ruhát és az arcát nagy részben takaró fátylat adnak. Kénytelen eltűrni, mert csak így ismerhetik meg ezt a civilizációt, és ebben az öltözetben még a törzsfőnök is szóba áll vele, persze csak a sátrában. Az asszonyok amúgy a férfiaktól elkülönített, takarókkal körbevett területen végzik a napi teendőiket, és az arcfátyol nélkül nem léphetnek ki onnan. Többnejűség és vasszigor van, az asszonyok egyszerre megölhető rabszolgák és vagyontárgyak.

Cartert az éjszaka folyamán elrabolja a törzsfőnök fia (akit megmentettek a kutyáktól). Kést szegez a torkának és megkötözi a több réteg ruhában mozogni is képtelen, nadrághoz-egyenruhához szokott nőt. Lóra ülteti és elviszi egy másik, ellenséges törzs főnökéhez. Útközben derül ki, hogy Cartert cserealapnak szánja a főnök lányáért, akivel szerelmesek egymásba, de akiről a törzsi ellentétek miatt nem is álmodhat. Az alku azonban nem jön létre, a törzsfőnök aranyat vagy gyors halált kínál az egzotikusan kék szemű, szőke hajú nőért, de a lányát nem adja. Carter magára marad, és kezdetét veszi az engedelmes asszonyá való betörése. A vége persze saját erőből kiszabadulós happy end, szükségszerűen, mivel ez még csak az első évad egyik epizódja volt.

Ebben a részben volt két kulcsmondat. Az egyiket a Cartert megvásároló törzsfőnök mondta ki: „A Szellemek vezettek ide, hogy megtanulhasd, milyen nőnek lenni.”

Carter először is azzal szembesül, hogy az eszével és katonai erényeivel kivívott rangja ebben a világban nem jelent semmit. Csak az érte kifizetett ár tartja vissza a törzsfőnököt attól, hogy hirtelen haragjában megölje, mert túl öntudatos, túl erős még kiszolgáltatottan is. És persze eljön a pillanat, amikor Carter látszólag behódol, hogy életben maradhasson, amíg a csapata rátalál és kiszabadítja. És az a pillanat is, amikor felelősséget vállal a törzs többi asszonyáért, átmeneti sorstársaiért, akikre az ő szökési kísérletének megtorlásaként korbácsolás vár. Carter valóban megtapasztalja a saját bőrén, milyen lehetett nőnek lenni akár a  saját bolygóján is, Dzsingisz kán korában.

A másik mondatot a csapatot vendégül látó törzsfőnök mondja ki arra a kérdésre válaszolva, hogy miért nem lehet változtatni a régi törvényeken: „Mert (így) még a legszegényebb férfi is főnök az asszonyai közt.”

Azt gondolom, ez a valaha volt leglényeglátóbb mondat a patriarchátus leírására.

M. panaszkodik. Otthon van a féléves babájával. A férje dolgozik, mégis ő főz általában, mert szereti csinálni, kikapcsolódik tőle. Ugyanígy nem okoz gondot neki a mosogatás, takarítás, vagy a baba fürdetése, pelenkázása sem. Mindezt M. is elvégzi természetesen, naponta többször is, és ő kelt fel az első három hónapban a hasfájós, most meg a fogfájós bébihez.

M. elcsípte a múltkor az anyósa néhány mondatát a fiához, ami kb. úgy szólt, hogy miért vállal ennyi mindent magára, miért nem hagyja a feleségére a házimunkát és a gyerek körüli teendőket, és pihen többet? Hallotta a férje válaszát is, hogy neki ez nem fáradság, szívesen csinálja. Ekkor már tudta azt is a munkahelyről hozott történetekből, hogy ott is visszatérő motívum a kérdés, ha a férje elmeséli, mit alkotott tegnap vacsorára: „A feleséged nem tud főzni?”

M. nem érti az anyósát, aki az élettörténetét nézve simán lehetne vérfeminista. Az a nő, akiről csontig marta le a húst a házassága az önbecsülésével együtt, majd seperc alatt lett magára hagyva egy másik nő miatt két gyerekkel és minden fizetendő hitellel, lehetne akár büszke is a fiára. Mégsem az. M. példaképnek látja a férjét, aki inspirálóan hathatna a többi férjre és apára, mégis azzal kell szembesülnie, hogy sajnálni való furabogárnak tartják.

M. lát elég példát a környezetében ahhoz, hogy tudatában legyen: szerencséje van a párjával. És nem is lenne baja azzal, ha ezt hallaná vissza. De ezt a lázítást, oltogatást, amit a férje kap, nem érti. Mégis mi kára van abból az anyósának, a kollégáknak, ahogyan ők berendezték az életüket? Mert ha az anyósa szavait be is tudja a fiát féltő anya érzéseinek, azt végképp nem érti, a kollégák honnan veszik a bátorságot az ő kérdésbe burkolt minősítéséhez. Nem érti, miért evidens elvárás az, hogy mindent egymaga végezzen el a háztartásban, pláne a gyerek körül, akit közösen vállaltak?

M. azzal együtt értetlen és elkeseredett, hogy neki nem kell tartania attól, hogy egy vita végén megkapja azt a mondatot, amit például a szintén kisgyerekes barátnője sűrűn hall a férjétől: én tartalak el. Azaz kuss legyen, mert rám szorulsz a kölökkel együtt, és amíg így van, én mondom meg, hogyan működj. Már nem próbálja a stresszre és az alkoholra fogni ezt a mondatot, ami annyiszor hangzik el, ahányszor ő kér vagy kifogásol valamit. Már nem gondolkodik azon, hol van ebből a refrénből a szeretet, az ő tisztelete és egy mikroközösség teljes jogú tagjának tekintése. Azon sem, létezett-e valaha valamiféle szeretet iránta, mert erre egyértelmű a válasz. Tudja jól, hogy a hangnem akkor sem változik, ha majd visszamegy dolgozni. Mert most sem a pénzről szól, hanem a hatalomról.

Menekülő útvonalat épít tehát, összeszorított foggal. És ha végig viszi, szembesülhet majd a szemrehányással, hogy felrúgta azt a „szép” családot. Mert hát egy nőnek az a legfontosabb, nem? Az ő dolga összetartani, akkor is, ha kiszolgáltatott és bántalmazott lesz benne, senkit sem érdekel, hány réteg bőrt veszít el közben, milyen mintát kapnak a gyerekei. Csinálni köll, mert csak. Ez a szokás. Tessék rendesen funkcionáló Kovácsnénak lenni, és nem drámázni indulatból odavágott, sörszagú mondatokon. Meg aztán mi az az egy-két pofon? A legjobb helyeken is elcsattan néha, nem? Na ugye.

Shirley Valentinet nálunk Kovács Istvánnénak hívják. Élhetne épp oly eseménytelen, kiszámítható életet, mint angol megfelelője, miután a gyerekek kirepültek, és kettecskén maradtak Joe-val. Shirley napi rutinja a bevásárlás, a ház rendben tartása, némi csevegés a szomszédasszonnyal, vacsorafőzés, közben egy pohárka bor, és persze a beszélgetés Fallal. De Kovácsné ezen az éghajlaton nemigen teheti meg, hogy háztartásbeli eltartott legyen. Ő pénztáros a TESCO-ban, ápolónő, hivatalnok, takarítónő, pedagógus, könyvelő, elsöprően nagy százalékban. Valamint gyakorló anya és feleség. Mindazt elvégzi napi szinten, amit Shirley, plusz nyolc vagy több órában egy munkahelyen dolgozik is. Esélye sincs hirtelen felindulásból vagy alapos megfontolás után kint ragadni egy görög szigeten, mert el sem jut odáig. Nem iszik bort vacsorakészítés közben, mert utána még várja a lecke- és iskolatáska ellenőrzés, ágyazás, vasalás, rendrakás, fürdés, etcetera. És nem beszélget fallal, mikrosütővel, mert ha néhány pillanatra magára maradhat, élvezi a csendet. Meg aztán élénken el tudja képzelni apjuk arcát, amint rajtakapja őt a tapétához intézett csevely közben.

Kovácsné igyekszik normálisan élni, és nem szétesni idő előtt, annál is inkább, mert a szétesése időpontját sem bízzák rá. Amíg a gyerekei fel nem nőnek, az ura meg nem hal, vagy le nem lép a normalitásból, amíg idősödő szülei rászorulnak, amíg vigyáznia kell az unokákra, Kovácsnénak muszáj ép eszénél és a korától elvárható kondícióban maradnia. Aztán pedig illik rövid betegség után csendesen elhunyni, nem ám hosszan tartó agóniával és rászorultsággal szomorítani hozzátartozóit és a nyugdíjkasszát.

Nem tudhatom, Kovácsné elgondolkodik-e azon, legalább élete utolsó perceiben, hogy elégedett lehet-e az életével? Egyáltalán ezt az életet akarta-e, vagy csak úgy hitte, ez a dolgok rendje, az ember születik, felnő, férjhez megy, gyereket szül-nevel, unokát pátyolgat, így szerezve magának legalább egy nemzedéknyi halhatatlanságot? És milyen életet kíván Kovácsné a lányának, fiának? Szeretné-e, ha a fia olyan lenne, mint a férje? Boldog-e attól, hogy a lányát bevitte dolgozni a TESCO-hoz, aki a biztos munkahely birtokában immár összerakhatja az esküvő árát ifjabb Kováccsal?

Nem látok bele a Kovácsnék fejébe. De látom az arcukon a fáradtságot, a formátlanodó testüket, az idő előtt elhasználódott izületeik miatti fájdalomrándulást az arcukon. Látom mögöttük a rájuk váró szennyeshalmot, teli mosogatót, a kedvenc pólójának kimosását még kikövetelő kamaszt, apjukot arccal a tévének, az állandó szolgálatot kérem és köszönöm nélkül.

Lehetséges, hogy Kovácsné ma is, huszon-harminc év házasság után töretlen szerelemmel szereti a férjét. Lehet, hogy a férje ugyanígy szereti őt. Abba a szeretetbe el lehet bújni, erőt lehet belőle meríteni, az képes szivárványosra festeni egy amúgy seszínű életet, és az elvesztésébe bele lehet halni. De mi van a szeretetlen Kovácsnékkal? Őket addig viszi a lendület, amíg muszáj, mert szükség van rájuk. És ha megállnak végre, gyorsan meg is halnak.

Ha Kovácsné vallásos, még bízhat abban, hogy a mennyben előkelő helyet és kiszolgálást kap kárpótlásul. De tartok tőle, hogy ha Hermész Triszmegisztosznak igaza volt, akkor az „ahogy fent, úgy lent” elv szerint ott is ugyanaz várja, mint amit idelent hagyott.

Hány év csend lenne képes regenerálni huszonhat évnyi állandó zajt és készenlétet? Relatív csend persze. Mert az a tökéletes, mély csend, ami gyógyítani képes, ebben a városban legfeljebb percekre adatik meg. Még enyhe idő van, nyitva vannak az ablakok, tisztán hallom a földszinten lakó gondnok minden szavát. Földsüket szegény, ezért alaphangon is úgy bőg, mint egy óceánjáró ködkürtje. Viszont kommunikatív. Ha nem valamelyik lakóval, akkor a feleségével beszélget, vagy az esti híradót kommentálja, túlharsogva a kakaóra nyomott hangerőt.

A felettem lévő lakásban fiatal lány lakik. Nemrég láttam elmenőben a körfolyosón, max. ötven kiló lehet. Látatlanban megesküdtem volna, hogy legalább egy mázsa, és ólomból van a papucsa. Valami hihetetlen módon tud dübörögni té és tova lakásszerte, olyan tempóban, mintha az életéért futna. És mindezt következetesen este kilenc után kezdi, ajtóvagdosással, edénycsörömpöléssel, túl- vagy alultömött, de minden alkalommal födémrengetve centrifugázó mosógéppel tarkítva, hajnalig. Tegnap éjfél magasságában megelégeltem, hogy harmadszor ránt ki az alfa állapotból, lemásztam a galériáról, elővettem a szerszámos dobozból a kalapácsot, majd visszakúsztam, és megkínáltam a plafont egy sorozattal. Csend lett, két egész percig tartó, áldott csend. Gondolom, ennyi ideig meredhetett a padlóra, amíg összerakta magában, hogy vagy létrára másztam, vagy dühömben felrepültem a négy méterre lévő mennyezetig. Aztán persze újra mozgásba lendült, de legalább némileg halkabban. A kalapács azért ott marad az ágy mellett.

Jobb oldali szomszédaim az Italian Family. Persze nem olaszok, fogalmam sincs, mifélék lehetnek. Mássalhangzókkal túlzsúfolt, szláv hangzású nyelven veszekednek, gyakorlatilag megállás nélkül. Magyarul is perfektek, úgyhogy eldönthetetlen, ez az anyanyelvük, vagy a másik, amelyiken a vitáikat próbálják rendezni. Általában a nő kezdi az ordítást, a pasas egy darabig csendben van, aztán elbődül, és onnantól interaktívosat játszanak, egészen addig, amíg fel nem hangzik egy tisztán beazonosítható tenyércsattanás. Onnantól Apa hallgat, Anya bőg. És feszültség levezetésként porszívózik. Teljesen mindegy, hogy este tizenegy óra van, vagy hajnali fél öt. Ha esetleg véletlenül átaludtam volna a családi dráma legfrisebb epizódját, a takarító eszköz visító hangjára biztosan felriadok.

Egy ilyen éjszakai terápiás pormentesítésre ébredve jutott eszembe Shirley Valentine, a középkorú angol háztartásbeli anya és feleség, aki egy görögországi nyaralás alkalmával számot vetett az életével, majd úgy döntött, legalább a maradékot visszaveszi, és úgy éli le, ahogy neki jó. (Nem mesélem el a filmet, nézd meg, fent van a Youtube-on.) És elgondolkodtam: vajon mi tartja vissza ezt a fiatal, harminc év körüli nőt attól, hogy itthagyja Apát és a viták végére pontot tevő tenyerét? Vagy fordítva: mi tartja vissza Apát attól, hogy egy rapid csomagolás után örökre rávágja az ajtót Anyára? Mert ennél még az egyedüllét is méltóbb állapot lenne. Már persze a válaszfal innenső oldaláról nézve. Osztani való gyerekük, kutyájuk nincs, a lakást bérlik. Lehet ez valamiféle perverzió? De ha a szexuális életük feldobásához/szinten tartásához van szükség a permanens feszülésre, Anya miért a porszívót veszi kézbe következetesen?

Lehet, hogy Anya és Apa csapásnak élné meg a szakítást. Amúgy igazuk van. Ezen a tájon manapság házasnak, gyerekesnek, fehérnek és minimum középosztály-belinek illik lenni. Illik kerülni a szingliséget, a válást, a gyermektelen létet, az azonos neműhöz vonzódást. Illik olyan mintaszerűen élni, mint a reklámfilmek boldogan mosolygó családjai. Nem illik összeszámolni, egy hét alatt hány híradóban vezető hír egy aktuális vagy volt párja által lemészárolt nő, vagy a pár másodpercre feltámasztott emléke, amíg alany lesz a gyilkosát sújtó ítéletről szóló mondatban. Illik félni a magányt, elkerülni akár bántalmazó, méltatlan vagy épp csak porba fúlt, levegőtlen kapcsolattal.

Shirley Valentine papírforma szerint nem volt egyedül. A férje vacsoráját készítette, őt várta haza. És közben a Falhoz beszélt, aki értőn hallgatta. Őt a társas magányból ragadta ki egy váratlan, amúgy hites ura által megtiltott utazás. És persze volt része szexben is, egy autentikus görög őslakossal. (Ha már szabadulunk felfele, csináljuk rendesen!) De nem emiatt ragadt a Földközi tenger partján.