M. panaszkodik. Otthon van a féléves babájával. A férje dolgozik, mégis ő főz általában, mert szereti csinálni, kikapcsolódik tőle. Ugyanígy nem okoz gondot neki a mosogatás, takarítás, vagy a baba fürdetése, pelenkázása sem. Mindezt M. is elvégzi természetesen, naponta többször is, és ő kelt fel az első három hónapban a hasfájós, most meg a fogfájós bébihez.

M. elcsípte a múltkor az anyósa néhány mondatát a fiához, ami kb. úgy szólt, hogy miért vállal ennyi mindent magára, miért nem hagyja a feleségére a házimunkát és a gyerek körüli teendőket, és pihen többet? Hallotta a férje válaszát is, hogy neki ez nem fáradság, szívesen csinálja. Ekkor már tudta azt is a munkahelyről hozott történetekből, hogy ott is visszatérő motívum a kérdés, ha a férje elmeséli, mit alkotott tegnap vacsorára: „A feleséged nem tud főzni?”

M. nem érti az anyósát, aki az élettörténetét nézve simán lehetne vérfeminista. Az a nő, akiről csontig marta le a húst a házassága az önbecsülésével együtt, majd seperc alatt lett magára hagyva egy másik nő miatt két gyerekkel és minden fizetendő hitellel, lehetne akár büszke is a fiára. Mégsem az. M. példaképnek látja a férjét, aki inspirálóan hathatna a többi férjre és apára, mégis azzal kell szembesülnie, hogy sajnálni való furabogárnak tartják.

M. lát elég példát a környezetében ahhoz, hogy tudatában legyen: szerencséje van a párjával. És nem is lenne baja azzal, ha ezt hallaná vissza. De ezt a lázítást, oltogatást, amit a férje kap, nem érti. Mégis mi kára van abból az anyósának, a kollégáknak, ahogyan ők berendezték az életüket? Mert ha az anyósa szavait be is tudja a fiát féltő anya érzéseinek, azt végképp nem érti, a kollégák honnan veszik a bátorságot az ő kérdésbe burkolt minősítéséhez. Nem érti, miért evidens elvárás az, hogy mindent egymaga végezzen el a háztartásban, pláne a gyerek körül, akit közösen vállaltak?

M. azzal együtt értetlen és elkeseredett, hogy neki nem kell tartania attól, hogy egy vita végén megkapja azt a mondatot, amit például a szintén kisgyerekes barátnője sűrűn hall a férjétől: én tartalak el. Azaz kuss legyen, mert rám szorulsz a kölökkel együtt, és amíg így van, én mondom meg, hogyan működj. Már nem próbálja a stresszre és az alkoholra fogni ezt a mondatot, ami annyiszor hangzik el, ahányszor ő kér vagy kifogásol valamit. Már nem gondolkodik azon, hol van ebből a refrénből a szeretet, az ő tisztelete és egy mikroközösség teljes jogú tagjának tekintése. Azon sem, létezett-e valaha valamiféle szeretet iránta, mert erre egyértelmű a válasz. Tudja jól, hogy a hangnem akkor sem változik, ha majd visszamegy dolgozni. Mert most sem a pénzről szól, hanem a hatalomról.

Menekülő útvonalat épít tehát, összeszorított foggal. És ha végig viszi, szembesülhet majd a szemrehányással, hogy felrúgta azt a „szép” családot. Mert hát egy nőnek az a legfontosabb, nem? Az ő dolga összetartani, akkor is, ha kiszolgáltatott és bántalmazott lesz benne, senkit sem érdekel, hány réteg bőrt veszít el közben, milyen mintát kapnak a gyerekei. Csinálni köll, mert csak. Ez a szokás. Tessék rendesen funkcionáló Kovácsnénak lenni, és nem drámázni indulatból odavágott, sörszagú mondatokon. Meg aztán mi az az egy-két pofon? A legjobb helyeken is elcsattan néha, nem? Na ugye.