Az embert optimális esetben élete első napjától körbeveszi egy harmonikusan működő család, ahol alapélménye, hogy a szeretetet a létezése jogán kapja. Vannak persze felé támasztott elvárások és betartandó illeszkedési normák, de mindezek mögött-alatt ott a biztos tudat, hogy önmagáért szeretik. Ezzel az érzelmi háttérrel mi mást is várhatna a párkapcsolatától, mint ugyanezt a magától értetődő szeretetet? Hiszen eddig minden arról szólt, hogy azért kapja, mert nőtt két szép szeme a fejébe. Éppen ezért identitásgyilkos érzés idővel azzal szembesülni, hogy az ő valamilyensége már nem vonzó, hanem kritika tárgya, vagy egyenesen teher. Annak pedig, aki intézetben nő fel, vagy olyan családból érkezik, ahol nem volt alapértelmezett az ő szeretése, a szülők békés egymás mellett élése, igazi tragédia. Mert neki nem öntudatlanul hozott, hanem teljes szívből akart vágya, hogy szeretve legyen. És ezért szinte mindenre hajlandó. Belőlük lesznek nagy számban a bántalmazást tűrő, Stockholm-szindrómás feleségek, a család napi működésével járó minden munkával magukra hagyott, túlhajszolt anyák, a béke kedvéért végletekig alkalmazkodó, lesajnált, majd törvényszerűen kisemmizett papucsférjek. És ezek itt csak a rendszerszintű okok. Az egyedi történetek nyilván sokszínűbbek.

Mindegy, hogy az ember a szeretettség magaslatából vagy a szeretetlenség mélységéből indult-e el megtalálni élete párját, teljesen biztos, hogy gyerekként ugyanazokat a meséket kapta útravalóul, amiknek az utolsó mondata túlnyomórészt a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” volt. Ezekben a mesékben a lányok széplenek, a fiúk meg bátrak és furfangosak. És persze pont ott érnek véget, ahol a házasság elkezdődik. Mégis hogyan festene Hamupipőke története, ha asszonyként a herceg agyára megy az örökös takarítással? Vagy Rómeó és Júlia élete tíz évvel azután, hogy valahogy mégis összeházasodtak, és az érzelmeiket túlpörgető szülői tiltás híján épp egymást kergetik tőrrel és méregpohárral?

Mégis ezeket meséli esténként a ténylegesen felpofozott, vagy csak szavakkal vert Kovácsné is a lányának. Pedig ha tényleg jót akarna neki, arról mesélne, mi tehet azért, hogy sose legyen belőle Kovácsné.

E blog keresztanyja, Shirley Valentine a szó klasszikus értelmében nem volt bántalmazott. Joe sosem verte meg, feleségéhez intézett ritkás mondatai sem voltak túl bántóak, épp csak elváróak és a hierarchiát kijelölőek. És még meg is szeppent kissé, amikor véletlenül Shirley öléig sikerült röptetnie az elutasított vacsorát. De arra minden további nélkül feljogosítva érezte magát, hogy kinyilvánítsa, ő márpedig nem utazik, sem Görögországba, se sehová, soha. És nyilvánvalóvá volt téve, hogy mivel ő nem utazik, Shirley sem fog. Merthogy Joe-nál volt a család minden anyagi erőforrása, ő rendelkezett felette. A felesége tőle függött anyagilag. Ennek a függésnek az evidenciaként kezelése, a „nem rendeltetésszerűen” működő feleség megrendszabályozására használása is bántalmazás. Ami épp úgy fájhat, mint egy pofon.

Ahhoz, hogy Shirley visszaszerezze érzelmi önállóságát, és megteremtse az anyagit, egészen Görögországig kellett elszöknie. De egyedül, a barátnőjétől ajándékba kapott utazás lehetősége és a vele közös nyaralás bátorító tudata nélkül sosem jut ki az otthonából. Akkor még évekig működhet megbízható háztartási robotként, amíg be nem burkolja a teljes némaság és depresszió. Vagy egyéb alternatíva híján ki nem hal a házasságából.