Joe Shirley elutazását – what a surprise – árulásnak éli meg. Visszafogott vérmérsékletű brit lévén fel sem merül benne, hogy hazatérése után kinyírja az asszonyt, vagy felüljön a repülőre, és az Égei-tengerbe fojtsa, de még csak az sem, hogy kivagdossa asszonya ruháit az előkertbe. Beéri a borongással a konyhában felhalmozódott mosatlan edényhalommal körbevéve, meg a fiának panaszkodással. A fiú kicsit sem rezonál apja megbántottságára, ellenben tesz egy olyan megjegyzést, amely kissé más megvilágításba helyezi az apja szerepét a történetben. Joe pedig egy este azon kapja magát, hogy hangosan beszél a Falhoz. És két hét alatt odáig jut az észhez térésben, hogy virágcsokorral, izgatott mosollyal toporog a reptéren, Shirley-re várva. Aki nem érkezik meg a menetrend szerinti járattal.

Shirley döntése, hogy végleg Görögországban marad, a maga számára is váratlan, de nem meglepő. És nem is túl nehéz, merthogy nincs munkája, már nincsenek kis gyerekei, még nincsenek unokái. Olyan életszakaszban hoz szabad döntést, amiben csak magáért tartozik felelősséggel. Meg közvetetten a férjéért persze, amely érzést épp Joe értékelt le az átléphetőségig, aki eleven társból szótlan és mogorva háziúrrá változott át az évek során, akiből csak a vacsora késése képes mérhető érzelmet kiváltani.

Fogalmam sincs az angol viszonyokról, de élénken el tudom képzelni a reakciókat, ha Shirley úgy lép le otthonról, hogy a férjén kívül otthagy két kiskorú, gondozásra szoruló gyereket is.

Nálunk elterjedt urban legend az elvált nő, aki kifosztja a férjét, és a saját luxus igényeire költi a tartásdíjat, meg a családi pótlékot. Miközben a különbség a férjezett és az egyedülálló anyák családi pótléka között egy-két gyermek esetén tényszerűen 1.500 forint/hó, három vagy több gyermek esetén kemény 1.000 forint. No comment. Tartásdíj pedig vagy jön, vagy nem, de ha jön is, szükségszerűen nagyságrendekkel kevesebb, mint a költségvetésből kieső teljes kereset. És hogy a tartásdíj fizetése mennyire nem józan belátás és alapfokú matematika kérdése errefelé, annak legfontosabb mutatója, hogy a tartás elmulasztása büntetőeljárást maga után vonó vétség. Amely törvényt túlnyomó részben férfiak hozták. Merthogy kilencvennyolc vagy még nagyobb százalékban belőlük állnak a törvényalkotóink. Az megint más kérdés, hogy a nők többsége tisztában van vele, hogy apa elítélése folytán sem jut feltétlenül pénzhez, viszont ez a procedúra kiválóan alkalmas a helyzet további elmérgesítésére.

Olykor, egy-egy kormányzati tényező családról alkotott fogalmának megnyilatkozását  látva-hallva azt gondolom, óriási szerencse, hogy azért az alapvető működése férjnek/feleségnek, apának/anyának (nagyobb részt még) rájuk van bízva. Abban az országban, ahol a nemi erőszak elleni kampányvideót nem a férfiaknak címezik, arra szólítva fel őket, hogy a miniszoknyás, becsípett, de akár a saturészeg, esetleg flörtölő, de aztán mégsem hajlandó nő is egyként tabu, és ezt az üzenetet precízen kiírt büntetési tételekkel nyomatékosítják, hanem a nőknek adnak benne tippeket arra, hogyan kerüljék el, hogy áldozattá váljanak, globális mentális változás akkor lesz, ha piros hó esik.

Valami mégis változik, és ennek egyik jelét a saját szememmel tapasztalom. A napi munkába járás-hazajövetel a tömegközlekedés mellett a lakhelyemül szolgáló utcán megtett bő tízperces sétával is jár. Ezelőtt három évvel, az ideköltözésem idején a szomszédos általános iskola tanulóit elsőstől a végzős kamaszig szinte csak anyukával láttam. Tavaly tűnt fel először, hogy egyre nagyobb számban látok olyan gyerekeket, akiknek a keze apában végződik. Idénre a tudatos számolással átlagolva tízből öt jött ki. A statisztikát átnézve biztosra vehető, hogy nem az özvegy, vagy egyedülálló apák száma duzzadt fel hirtelen, a hétköznapból kiindulva a vasárnapiak is kizárhatók. Marad tehát az a számszerűen mérhető tény, hogy egyre több férfi – munkásruhástól az öltönyös-aktatáskás fazonig – hajlandó legalább ebben a formában részt vállalni a napi rutinból. És nem kénytelen-kelletlen, a gyereket maguk után húzva, rohanva, a kapun bedobva tudják le, hanem odahajolva, puszit adva, megölelve, szép napot kívánva. Tényleg szívet melengető látvány. A cukiságfaktoron felül azért is, mert pontosan az ilyen mikroszintű változások képesek idővel rendszerszintűeket generálni.

Ma már alap, hogy szerelemből megyünk férjhez/nősülünk, ennek jegyében alapítunk családot. Megvetéssel vagy értetlenséggel szokás szemlélni az olyan házasságokat, amelyek kimondva (vagy kimondatlanul, de nyilvánvalóan) érdekből köttetnek. Pedig nem az a lényeg, hogy mi magunk képesek lennénk-e ilyen formációban élni (vagy kereslet híján nincs rá lehetőségünk), hanem a működésmód. Mert ha a párkapcsolatot olyan hosszú távú befektetésként fognánk fel, amelynek a megtérülése elemi érdekünk, akkor pont úgy vigyáznánk rá, ahogy a pénzünkre.

Nemhogy nehezen, hanem egyáltalán nem emészthető tény, hogy az életünk minden területén képesek vagyunk nagy általánosságban a józan ész mentén működni, kivéve a párkapcsolatunkat. Az evidens, hogy az ember nem állít kisbaltát az elromlott mosógépbe, nem robbantja fel a házát, ha megrogynak a nyílászárók, nem veri péppé a csöpögő csaptelepet. Akkor sem, ha átmenetileg elborítja a düh miattuk. Mert nem ellensége saját magának. Humán vonatkozású megfelelője: nem szurkálja halálra a kutyáját, nem dobja ki az emeletről, nem erőszakolja meg, nem használja ki napi szinten. Azzal a nővel, akit „szeret”, mégis képes megtenni.

(Azoknak, akik most rutinosan felháborodnak, hogy „de hát ez durva általánosítás”, és „nem minden férfi ilyen”, és az „egyensúly kedvéért ejtsünk már szót az erőszakos nőkről is”, üzenem: egyensúly meg általánosítalanítás (van ilyen szó?) majd akkor lesz, ha a reggeli híradásokban a családon belüli erőszaknak áldozatul esett férfiak száma eléri a nőkét, és a bántalmazó feleségük elől gyerekeikkel menekülő szülők számára apaotthonok nyílnak. És  természetesen minden gondolkodó ember tudja, hogy a gyilkosok, nemi erőszak elkövetők, bántalmazók vannak kisebbségben. Szerencsére. Pont ezért nem tört még ki a nők által önvédelemből indított, bolygószintű háború. Meg azért, mert a lokálisak által okozott kármentés és újjáépítés is általában rájuk van tolva. Meg azért, mert – földrésztől és történelmi kortól függetlenül – esélyük sem volt beleszólni olyan döntésekbe, amiknek a következményeit ettől függetlenül viselniük kellett.)

Pszichológiai alapvetésként szokás értelmezni azt, hogy a nők és a férfiak másképp működnek, lásd evolúciós vadászat és kunyhóépítés vs. bogyószedés és utódgondozás. Azt a tényt általában elegánsan elmismásolják, hogy a jelenkorban egészen pontosan nulla az elejtendő mammutok száma, elsöprő számban a lakhelyet sem maga a családfő építi fel. Mivel erretájt a fizetések többsége sem úgy van kalibrálva, hogy egy jövedelem fedezze két-három ember megélhetését, a nő pénzkeresőként is éppúgy kénytelen helytállni, akár a férje. Olykor átmenetileg helyette is. A közgondolkodás mégis teljes egészében a feleségekre/anyákra tolja a családi élettel járó minden terhet-nyűgöt. Ők az okai, ha a gyerek rosszul tanul, ha drogozik, ha a család összjövedelme épp csak túlélésre elég, de még annak is, ha apa iszik, vagy félrelép. Mert nyilván ő nem volt nyolc vagy több órai munka, bevásárlás, gyerekkel-leckével foglalkozás, mosás-teregetés, vacsorafőzés után elég határozott és/vagy szexi.

A statisztika számai szép hazánkban azt mutatják, hogy Kovácsné akkor is üzembiztosan besokall és hetven százalékban ő kezdeményezi a válást, ha soha egy pofon vagy durva mondat nem találta el. Pontosan tudja, hogy anyagilag biztosan nem lesz fáklyásmenet egyedülálló anyának lenni. Mégis elrepíti a bontó ítéletig az a vágy, hogy legalább annak a terhét letegye, aki napi szinten elvárásokat támaszt felé, megítéli, cserben hagyja, megcsalja, a kompetenciáját vagy a nőségét minősítgeti.

Mérhető tendencia, hogy a férfiak hajlamosak összeomlani a válás után. A nők viszont felszabadultabbak lesznek, annak ellenére, hogy pont úgy tele van a kezük munkával, a fejük meg felelősséggel a gyerekeik iránt. Vajon mikor fog feltűnni, hogy ennek egyetlen logikusan levezethető oka az, hogy egészen a nagy bummig egyedül görgették az elvileg kétszereplősre méretezett feladatgömböcöt? Nemigen látok más magyarázatot arra, miért választják könnyebb szívvel a válással járó, többnyire súlyos anyagi visszaesést a maradásnál, mint azt, hogy még így is megéri.

Az embert optimális esetben élete első napjától körbeveszi egy harmonikusan működő család, ahol alapélménye, hogy a szeretetet a létezése jogán kapja. Vannak persze felé támasztott elvárások és betartandó illeszkedési normák, de mindezek mögött-alatt ott a biztos tudat, hogy önmagáért szeretik. Ezzel az érzelmi háttérrel mi mást is várhatna a párkapcsolatától, mint ugyanezt a magától értetődő szeretetet? Hiszen eddig minden arról szólt, hogy azért kapja, mert nőtt két szép szeme a fejébe. Éppen ezért identitásgyilkos érzés idővel azzal szembesülni, hogy az ő valamilyensége már nem vonzó, hanem kritika tárgya, vagy egyenesen teher. Annak pedig, aki intézetben nő fel, vagy olyan családból érkezik, ahol nem volt alapértelmezett az ő szeretése, a szülők békés egymás mellett élése, igazi tragédia. Mert neki nem öntudatlanul hozott, hanem teljes szívből akart vágya, hogy szeretve legyen. És ezért szinte mindenre hajlandó. Belőlük lesznek nagy számban a bántalmazást tűrő, Stockholm-szindrómás feleségek, a család napi működésével járó minden munkával magukra hagyott, túlhajszolt anyák, a béke kedvéért végletekig alkalmazkodó, lesajnált, majd törvényszerűen kisemmizett papucsférjek. És ezek itt csak a rendszerszintű okok. Az egyedi történetek nyilván sokszínűbbek.

Mindegy, hogy az ember a szeretettség magaslatából vagy a szeretetlenség mélységéből indult-e el megtalálni élete párját, teljesen biztos, hogy gyerekként ugyanazokat a meséket kapta útravalóul, amiknek az utolsó mondata túlnyomórészt a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” volt. Ezekben a mesékben a lányok széplenek, a fiúk meg bátrak és furfangosak. És persze pont ott érnek véget, ahol a házasság elkezdődik. Mégis hogyan festene Hamupipőke története, ha asszonyként a herceg agyára megy az örökös takarítással? Vagy Rómeó és Júlia élete tíz évvel azután, hogy valahogy mégis összeházasodtak, és az érzelmeiket túlpörgető szülői tiltás híján épp egymást kergetik tőrrel és méregpohárral?

Mégis ezeket meséli esténként a ténylegesen felpofozott, vagy csak szavakkal vert Kovácsné is a lányának. Pedig ha tényleg jót akarna neki, arról mesélne, mi tehet azért, hogy sose legyen belőle Kovácsné.

E blog keresztanyja, Shirley Valentine a szó klasszikus értelmében nem volt bántalmazott. Joe sosem verte meg, feleségéhez intézett ritkás mondatai sem voltak túl bántóak, épp csak elváróak és a hierarchiát kijelölőek. És még meg is szeppent kissé, amikor véletlenül Shirley öléig sikerült röptetnie az elutasított vacsorát. De arra minden további nélkül feljogosítva érezte magát, hogy kinyilvánítsa, ő márpedig nem utazik, sem Görögországba, se sehová, soha. És nyilvánvalóvá volt téve, hogy mivel ő nem utazik, Shirley sem fog. Merthogy Joe-nál volt a család minden anyagi erőforrása, ő rendelkezett felette. A felesége tőle függött anyagilag. Ennek a függésnek az evidenciaként kezelése, a „nem rendeltetésszerűen” működő feleség megrendszabályozására használása is bántalmazás. Ami épp úgy fájhat, mint egy pofon.

Ahhoz, hogy Shirley visszaszerezze érzelmi önállóságát, és megteremtse az anyagit, egészen Görögországig kellett elszöknie. De egyedül, a barátnőjétől ajándékba kapott utazás lehetősége és a vele közös nyaralás bátorító tudata nélkül sosem jut ki az otthonából. Akkor még évekig működhet megbízható háztartási robotként, amíg be nem burkolja a teljes némaság és depresszió. Vagy egyéb alternatíva híján ki nem hal a házasságából.

A párosodás alapösztön. Az viszont tanult viselkedés, hogy hosszú távon párban képzeljük el az életünket.

Mi lenne, ha egy újszülöttet minden étkezés, pelenkázás, fürdetés alkalmával más személy látna el? Ha felnőtt koráig sosem látná kétszer ugyanazt az arcot? Ha kihagyná az óvodát, magántanuló lenne, nem járna közösségbe, az utcán sem közlekedne, nem látna tévét, nem hallaná a klasszikus esti meséket? Ha a barátság, szerelem, szeretet szavaknak legfeljebb csak a jelentését ismerné, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket nem tapasztalná meg? Kifejlődne-e benne a kötődésre való képesség ilyen körülmények között? Egyáltalán a kötődés iránti vágy? Ép lelkű emberré fejlődne, vagy főszereplőjévé a „Hogyan neveljünk pszichopatát” című bestsellernek? A belénk nevelt választ ismerjük. De biztos, hogy tényszerű az a válasz?

Persze alap, hogy emberekkel nem kísérletezünk. Elvileg. Gyakorlatilag állandóan ezt tesszük, magunkkal is, másokkal is. Mi egyéb lenne a házasság vagy együttélés, ha nem önként vállalt kísérlet? Két kifejlett fehér egér összezárva egy dobozban, hétfőtől mindörökké.

A puding próbája az evés. De honnan tudhatnánk előre, hogy ha ez az étlap egyetlen választható fogása, akkor ízleni is fog minden alkalommal? Mit kezdhetünk azzal, ha nekünk tíz év múltán is ugyanolyan élvezet a fogyasztása, a párunknak meg nem? Ha eleinte lelkesen ette velünk együtt, később már elfanyarodott arccal nyammogta, végül a sokadik számon kérés után – de hiszen nekem ízlik, akkor neked miért nem?! – demonstatíve lehúzta a klotyón az egész dobozt, arra nagy százalékban nem az a reakció, hogy megkérdezzük: oké, egérkém, mondd, mit ennél szívesebben?, majd a válasz birtokában eldöntjük, akarunk-e átállni mi is a sült szalonnára vagy sem, hanem azt érezzük, hogy becsapott minket, elhitette, hogy szereti a pudingot, de közben alattomban szalonnára vágyott! A puding lehúzását nem egy hiba korrigálásának, a nem működés belátásának éljük meg, hanem árulásnak, bűnnek, akkor is, ha mi magunk is tikkeltünk már evés közben. Hiszen körülöttünk is mindenki ezt eszi, ez a normális. És ha telítődött a szervezetünk, arra is van recept: romantikus hétvége kettesben, pudinggal színültig töltött jakuzzival. Hiszen biztos csak elfáradtunk, fel kell töltődnünk, és aztán újult erővel kanalazhatunk tovább!

Eszünkbe sem jut számon kérni, ha valaki nem elég okos egy diploma megszerzéséhez, a nyelvvizsgához, nulla az affinitása az autóvezetéshez, vállalkozás létrehozásához, a számítógépes programozáshoz, nem szereti az operát, képtelen végigolvasni a Háború és békét, fél a repüléstől, nem tud gitározni. Annál is inkább, mert mi magunk sem tudunk. Azt viszont csípőből tudjuk megszakérteni, ha valaki nem bizonyul jó férjnek/feleségnek. Teljesen mindegy, hogy menet közben látja be, hogy neki ez nem megy, vagy simán belefárad, elfásul, már csak zombi üzemmódban működik, vagy ellenkezőleg: a sztatoszféráig repíti egy új szerelem, ilyenkor jönnek a sztereotip „de hát ezt vállaltad, felelős vagy a családodért, mi lesz a gyerekekkel, a házzal, a hitellel?” kérdések, a kész receptek a megoldásra vagy beletörődésre, a dohos szagú „másnak sem jobb”… Megoldáskeresés vagy szimpla tudomásul vétel helyett puding tonnaszámra, amivel amúgy is torkig telt a szerencsétlen fehér egér.

Az a doboz, amiben olyan egerek laknak, akik életük végéig tudják – erőfeszítés nélkül – szeretni egymást, ritka, mint a lottó ötös. Az is, amiben képesek a szokványostól eltérően alakítani az együttműködésüket, ha „normálisan” már nem megy, és elég bátrak is beleharapni a feléjük meresztett mutatóujjakba. A többieknek maradnak a minden napi puding többnyire kudarcos ízesítési kísérletei, vagy a mérgezéses tünetek megadással viselése.