Shirley Valentinet nálunk Kovács Istvánnénak hívják. Élhetne épp oly eseménytelen, kiszámítható életet, mint angol megfelelője, miután a gyerekek kirepültek, és kettecskén maradtak Joe-val. Shirley napi rutinja a bevásárlás, a ház rendben tartása, némi csevegés a szomszédasszonnyal, vacsorafőzés, közben egy pohárka bor, és persze a beszélgetés Fallal. De Kovácsné ezen az éghajlaton nemigen teheti meg, hogy háztartásbeli eltartott legyen. Ő pénztáros a TESCO-ban, ápolónő, hivatalnok, takarítónő, pedagógus, könyvelő, elsöprően nagy százalékban. Valamint gyakorló anya és feleség. Mindazt elvégzi napi szinten, amit Shirley, plusz nyolc vagy több órában egy munkahelyen dolgozik is. Esélye sincs hirtelen felindulásból vagy alapos megfontolás után kint ragadni egy görög szigeten, mert el sem jut odáig. Nem iszik bort vacsorakészítés közben, mert utána még várja a lecke- és iskolatáska ellenőrzés, ágyazás, vasalás, rendrakás, fürdés, etcetera. És nem beszélget fallal, mikrosütővel, mert ha néhány pillanatra magára maradhat, élvezi a csendet. Meg aztán élénken el tudja képzelni apjuk arcát, amint rajtakapja őt a tapétához intézett csevely közben.

Kovácsné igyekszik normálisan élni, és nem szétesni idő előtt, annál is inkább, mert a szétesése időpontját sem bízzák rá. Amíg a gyerekei fel nem nőnek, az ura meg nem hal, vagy le nem lép a normalitásból, amíg idősödő szülei rászorulnak, amíg vigyáznia kell az unokákra, Kovácsnénak muszáj ép eszénél és a korától elvárható kondícióban maradnia. Aztán pedig illik rövid betegség után csendesen elhunyni, nem ám hosszan tartó agóniával és rászorultsággal szomorítani hozzátartozóit és a nyugdíjkasszát.

Nem tudhatom, Kovácsné elgondolkodik-e azon, legalább élete utolsó perceiben, hogy elégedett lehet-e az életével? Egyáltalán ezt az életet akarta-e, vagy csak úgy hitte, ez a dolgok rendje, az ember születik, felnő, férjhez megy, gyereket szül-nevel, unokát pátyolgat, így szerezve magának legalább egy nemzedéknyi halhatatlanságot? És milyen életet kíván Kovácsné a lányának, fiának? Szeretné-e, ha a fia olyan lenne, mint a férje? Boldog-e attól, hogy a lányát bevitte dolgozni a TESCO-hoz, aki a biztos munkahely birtokában immár összerakhatja az esküvő árát ifjabb Kováccsal?

Nem látok bele a Kovácsnék fejébe. De látom az arcukon a fáradtságot, a formátlanodó testüket, az idő előtt elhasználódott izületeik miatti fájdalomrándulást az arcukon. Látom mögöttük a rájuk váró szennyeshalmot, teli mosogatót, a kedvenc pólójának kimosását még kikövetelő kamaszt, apjukot arccal a tévének, az állandó szolgálatot kérem és köszönöm nélkül.

Lehetséges, hogy Kovácsné ma is, huszon-harminc év házasság után töretlen szerelemmel szereti a férjét. Lehet, hogy a férje ugyanígy szereti őt. Abba a szeretetbe el lehet bújni, erőt lehet belőle meríteni, az képes szivárványosra festeni egy amúgy seszínű életet, és az elvesztésébe bele lehet halni. De mi van a szeretetlen Kovácsnékkal? Őket addig viszi a lendület, amíg muszáj, mert szükség van rájuk. És ha megállnak végre, gyorsan meg is halnak.

Ha Kovácsné vallásos, még bízhat abban, hogy a mennyben előkelő helyet és kiszolgálást kap kárpótlásul. De tartok tőle, hogy ha Hermész Triszmegisztosznak igaza volt, akkor az „ahogy fent, úgy lent” elv szerint ott is ugyanaz várja, mint amit idelent hagyott.